A XX. század első évtizedeiben Európa szerte elmekórházakhoz kapcsolódóan sorra alakultak a páciensek alkotásait bemutató gyűjtemények és születtek e kollekciókon alapuló – alkalmanként formabontó – tanulmányok.
Dr. Agust Marie 1905-ben a franciaországi Viellejuif-ben megalapította „Az őrület múzeumát”(La Museé de la Folie), Dr. Walter Morgenthaler 1921-ben Svájcban felfedezte Adölf Wölfit, a világ ma is egyik legnevesebb art brut művészét, a Heidelbergi Klinika orvosa Dr. Hans Prinzhorn pedig 1922-ben jelentette meg korszakalkotó tanulmányát „Mentálisan sérültek képalkotása”, (Bildnerei der Geisteskranken) címmel.
Ugyanebben az időszakban az expresszionista, szürrealista és dadaista művészek az európai képalkotó szemléletmódtól eltérve a törzsi valamint az archaikus művészet elemeiben és a gyermekrajzok őszinteségében találtak inspirációs forrásra. A belső szükségletből fakadó kifejezés primer formáira, a művészeti aktus tisztaságára és a tudatalatti képi világának átütő erejére ugyanakkor az elmebetegek képeiben is ráleltek az alkotók. Az avantgárd művészet olyan képviselői, mint Paul Klee, Alfred Kubin, André Breton vagy Max Ernst új formavilágok keresése során jutottak el az elmegyógyintézetek falai között született művekhez.
A mentális zavarokkal élők műveinek megítélésében az igazi fordulatot Jean Dubuffet (1901-1985) francia informel festő, teoretikus és gyűjtő munkásságával és az általa alkotott art brut (nyers művészet) fogalom köztudatba kerülése jelentette az 1940-es években.
„Ezen a terminuson azokat a munkákat értjük, melyek érintetlenek a kultúrától, ahol az utánzás kevés vagy egyáltalán semmilyen szerepet nem játszik – ellentétben az intellektuálisak tevékenységével. Ezek a művészek mindent – témát, anyagválasztást és felvitelt, a ritmust és módot – saját mélyükből hívnak elő, és nem a divatos művészet konvenciói szerint cselekszenek. Itt a teljesen tiszta művészi működésnek, nyers, brut, és minden fázisban belsőleg megalkotott a művész saját impulzusai szerint/értelmében. Ez egy olyan művészet, amely párhuzam és invenció nélküli, szemben a kulturális művészet kaméleon és majom-természetével.” (Jean Dubuffet, 1949.)
Dubuffet szerepe – Hans Prinzhornhoz hasonlóan – felbecsülhetetlen, hiszen a pszichiátriai betegek alkotásain keresztül az embert magát állította középpontba. Kutatásaikban mindketten az emberi minőséget és a humánum átütő erejét tanulmányozták, új utakat kijelölve az emberiség képteremtő tevékenységének értelmezésében.
Dubuffet elfordult a kultúra intézményes rendszereitől, és ennek ellenpontozására az autentikus alkotásokat ott próbálta fellelni, ahol erre senki nem számított. A mentálisan sérült emberek, a vizionáriusok, a rabok vagy más peremterületeken izoláltan élő, művészileg képzetlen személyek köreiben találta meg a számára értékes műveket.
Dubuffet egyrészt megfogalmazta a nyugati művészet és kultúra kritikáját, sürgette a berögzött mechanizmusoktól és a racionalizmustól való megszabadulást. Másrészt a kulturális rendszereken kívüli, egyéni művészetbe és az emberi természet tiszta, individuális kifejezésmódjába vetett hitet hirdette, s az ehhez való pozitív odafordulás szószólója volt. E kettős látásmód elválaszthatatlan kritériumaként jelölte meg az art brut esszenciáját: a kifejezés intenzitását és a kulturális befolyásoktól való mentességet.
Az évek során az általa preferált művekből Dubuffet egy fantasztikusan izgalmas, mintegy 5000 műtárgyat számláló kollekciót hozott létre, melyet felajánlott Lausanne városának. Az 1972-ben a Chateau de Beaulieu épületében megnyílt Collection de L’Art Brut a világ múzeumai közt különleges helyet foglal el, gyűjteménye mind a mai napig az art brut esztétikai mércéje.
Jean Dubuffet munkássága további kezdeményezéseket indított el, az 1970-es évektől kezdve a marginális művészeti megnyilatkozásokat már egyre nagyobb figyelem kísérte világ szerte. Az első monográfia, mely a Prinzhorn Gyűjtemény alkotásait, Adolf Wölfli Gesamtkunstwerkjét, Dubuffet Collection de L’Art Brut-jét logikai sorrendbe rendezte az angol teoretikus Roger Cardinal 1972-ben megjelent Outsider Art című könyve volt. Az outsider art fogalmának bevezetésével – habár azart brut angol fordításául hivatott szolgálni – kitágult az interpretációk köre.
Az outsider art meghatározásai mindig is problémásak voltak. Roger Cardinal így fogalmazott a használható terminológiák keresésének odüsszeiájáról: „Sokféle terminológiát használtak, amely körülírja az alkotók szociális vagy mentális státuszát, izolált, független művészet, kívülálló, vizionárius, inspirált, skizofrén művészet. E meghatározások nem kielégítőek, mint ahogy nem minden alkotó fér el könnyen szociológiai vagy pszichológiai megnevezések címkéjében. Erősen hiszem, hogy a munkák besorolása, felcédulázása, amelyben különcségüket, furcsaságukat hangsúlyozzuk, eltereli a figyelmet az esztétikai hatásoktól a kategorizáció felé.”
A művészet határainak tágítása következtében a művészeti és kulturális intézményrendszer az art brut-öt és az outsider art-ot szervesebben fogadja be.
Az 1980-as évektől kezdve sorra nyíltak meg a marginális művészeti megnyilvánulásokkal foglalkozó múzeumok, galériák és szakmai központok. Mára már Európában, szinte az összes közép-kelet európai országra kiterjedő kiépített kapcsolathálójuk működik.
Az art brut és az outsider art nem valamilyen irányzatot hivatott megteremteni, hanem egy irányvonalat, „konceptuális végletet”, „eszményi pólust” képvisel.
A XX-XXI. századi outsider art kaleidoszkópszerű képet ad nekünk: a „kívülálló” művészek és a hozzájuk viszonyuló közönség sokarcú interakciójából kirajzolódik az egymásra találások története.